"Jó reggelt, Rafael doktor vagyok, a kettes belgyógyászatról. Azért hívom, mert ma hajnalban az édesanyja feltámadt. Még az őrzőben van, de nyugodtan bejöhet hozzá akár látogatási időn kívül is. Csak hivatkozzon rám."

- részlet Kiss Judit Ágnes írásából a Dzsungel a szívben című antológiánkból, mely a lányok és anyák történeteit mutatja be..

fotó: Joseph Russell

„Vasárnap reggel csörgött a telefonom. Elfelejtettem

kikapcsolni este.

         – Jó reggelt, Rafael doktor vagyok, a kettes

belgyógyászatról. Azért hívom, mert ma hajnalban az

édesanyja feltámadt. Még az őrzőben van,

de nyugodtan  bejöhet hozzá akár látogatási időn kívül

is. Csak hivatkozzon rám.

         Anyán az a lepedő volt, amivel letakarták a halála

után, kicsit sápadtnak tűnt, de már nem látszott

sárgának.

         – Még szerencse, hogy nyár van, és nem fázom –

mosolygott –, hazavitted a hálóingemet. Hoztál valami

ruhát?

         – Nem jutott eszembe.

         – Nem baj, úgyis csak holnap mehetek haza, ma

még megfigyelnek. Talán a zöld szoknyámat hozd be,

meg azt a fekete blúzt a második polcról, azt nem kell

vasalni. Meg a fekete zárt cipőmet, nem veszek szandált

erre a ronda bütykös lábamra. – Kidugta a lábfejét a

lepedő alól.

          – A fehérneműs fiókban találsz titokzoknit is.

Mire másnap délelőtt beértem, anya már ott toporgott a

folyosón mezítláb, lepedőbe csavarva. Arra gondoltam,

milyen rég láttam toporogni.

         – Hívjak taxit?  – kérdeztem, míg öltözött.

         – Egy fenét. Ebben a gyönyörű időben?

A lepedőt összehajtogatva az ágyán hagytam.

Karonfogva hazasétáltunk. Csak otthon kérdeztem meg,

mikor már lefőtt a kávé.

         – És milyen volt?

Anya vállat vont.

         – Jó. Egész más, mint ahogy képzeltem.

         – És a fájdalmak?

         – Már nem emlékszem. Pont olyan, mint mikor

szül az ember. Azt is elfelejti utána.

         – Már nem mondod azt, hogy mindent rosszul

csináltál az életben?

         – De igen, csak már azt is mondom, hogy nem ez számít.

– Nagyot kortyolt a virágos bögréből, aztán

elfintorodott, és amit az életben soha nem láttam tőle,

egy kanál cukrot rakott a forró eszpresszóba.

A következő napokat lázas tevékenykedéssel töltötte.

Illetve nem csinált végig semmit, csak mindenbe

belekezdett, aztán rám nézett.

         – Akkor majd így folytasd, jó?

A végén listát kellett vezetnem az elajándékozandó,

kidobandó, átalakítandó, megköszönendő, elintézendő

dolgokról. Csak azt nem tudtam, mi a fenének kell a

fürdőszobát rózsaszínre kifesteni. Rózsaszínre!

         Aztán anya egyszer csak abbahagyta a

szervezkedést, és hátradőlt a fotelban. Amit ki kell

tisztíttatnom.

         – A Rafael doktornak meg vigyél egy cserép virágot.

         – Virágot? Egy férfinak?

         – Egész nyugodtan.

Anya elhallgatott, összehunyorított szemmel bámulta a

plafont, mintha pókot keresne a sarokban. Azt is

megígértette velem, hogy leszedem a pókhálókat, de a

pókokat szépen kiteszem a folyosóra. Rám nézett, és

egy kicsit elborult az arca.

         – Ugye nem haragszol, ha mégis szeretnék…

menni? – kérdezte.

         – Ez komoly?

         – Mielőtt meghaltam, emlékszem, azt mondtad,

mehetek nyugodtan, felnőttél, és kaptál tőlem annyit,

ami akkor is kitart, ha nem vagyok folyton melletted.

         – Ezt mondtam, igen.

         – Remélem, igaz.

         – Igaz.

         – Akkor indulok, jó?

         – Jó.

         – Ha sírni mersz, seggbe rúglak.

         – Miért sírnék?

         – Amikor meghaltam, sírtál.

         – Egy kicsit. És az akkor volt.

Anya elégedetten elmosolyodott. Fölállt, a tükörhöz

ment, megfésülködött, tett egy kis pirosítót az arcára,

besatírozta feketére az alsó szemhéját, kért egy kis

szájfényt, aztán rám pillantott a tükörből:

         – Elkísérsz?

fotó: Szilágyi Lenke http://www.panoramio.com/user/1049749

A Ligetben kevesen voltak, csak néhányan sétáltatták a

kutyájukat. Alkonyodott, hosszan elnyúltak az árnyak, és

lágyabbak lettek a fények a fák között. Anya előrement

pár lépést, és anélkül, hogy visszanézett volna, kilépett

a cipőjéből, a fekete zárt volt rajta, biztos törte a lábát,

és elindult az ég felé. Nem fölemelkedett, hanem sétált,

mintha lépcsőn ment volna, de nem láttam semmit az

egyre kisebbedő alakján kívül. A kék virágos ruha

lobogott mögötte, a halála óta mintha hízott volna, már

nem lötyögött rajta annyira.

         Mire a Damjanich utcához értem, csak egy pici

fekete pötty mozgott odafönn, talán a haja volt, talán a

szokásos foltok a szemem előtt. Nem integettem, nem

volt minek, nem fordult hátra.

fotó: Szilágyi Lenke http://www.panoramio.com/user/1049749

Fehér azáleát vettem, anya kedvencét, selyempapírba

csomagolva egyensúlyoztam magam előtt, ahogy

végigmentem a kórház folyosóján.

         A nővérpultnál a számítógép előtt testes, idősebb

asszony ült vörösre festett hajjal.

         – Rafael doktort keresem – mondtam neki.

         – Kicsodát, kérem?

         – Rafael doktort.

         – Ő nem dolgozik ezen az osztályon.

         – Elment?

         – Sose dolgozott itt ilyen nevű orvos. Biztos, hogy jó helyen jár?

         – Bocsánat, ez nem a kettes bel?

         – De igen.

         – Maga mióta dolgozik itt?

         – Huszonöt éve én vagyok itt a főnővér.

         – És azt mondja, Rafael doktor sosem dolgozott itt?

         – Sosem. Fogalmam sincs, kivel keverheti.

         – Alacsony, rövid hajú, a szeme átütően kék. Vagy

inkább zöld. Átütően kékeszöld.

         – Két férfi dolgozik az osztályon, ez a

személyleírás nem illik egyikükre sem.

         – Nem ment valaki szabadságra? Hogy egy

helyettes...

         – Nem, kérem, karácsony óta nem.

         – Akkor elnézést kérek. És köszönöm a türelmét.

fotó: Szilágyi Lenke http://www.panoramio.com/user/1049749

Hazafelé menet betértem a templomba. Nem volt benn

semmi, csak hűvös templomszag: doh és tömjénillat. Az

egyik mellékoltáron az utolsó ítélet. Sírból kikelő

csontvázak, megnyílt ég, a felhők közül kicsapó aranyló

fénynyalábok. Az angyal, kezében a harsonával.

         Néztem egy darabig az arcát, aztán elröhögtem

magam, és letettem elé a földre a virágzó azáleát.”

- részlet Kiss Judit Ágnes Áldozócsütörtök című írásából,

mely megjelent a Dzsungel a szívben  - ez a kötetünk a

lányok és anyák történeteit  mutatja be...

A SZÍV KUTYÁJA TARTALOMJEGYZÉKE

http://mindenamino.blog.hu/2011/02/18/dzsungel_a_szivben_tartalomjegyzeke

DZSUNGEL A SZÍVBEN TARTALOMJEGYZÉKE

http://mindenamino.blog.hu/2011/05/18/a_sziv_kutyaja_tartalomjegyzeke_2

"GYÖNYÖRŰ MELLEM VAN, HÍRES IS VAGYOK RÓLA"

- Babarczy Eszter

http://mindenamino.blog.hu/2011/06/22/gyonyoru_mellem_van_hires_is_vagyok_rola_babarczy_eszter

"NAGY VONALAKBAN A NŐI SZEXUALITÁSRÓL"

- Tóth Krisztina

http://mindenamino.blog.hu/2011/05/27/mit_csinal_toth_krisztina_a_magas_labdaval_kerdezi_brr

ANYÁDNAK RENDÜLETLENÜL!

http://mindenamino.blog.hu/2011/05/01/anyadnak_renduletlenul

A szív kutyája - Dzsungel a szívben

szerzők fotói:

http://dzsungelaszivben.blog.hu/2011/01/29/a_sziv_kutyai_bemutatkoznak_szerzok

Antológiáink hozzáférhetőek itt:

www.alexandra.hu