Radics Viktória

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

        

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kiss Noémi fotó: Csószó Gabriella

 

Kari Györgyi fotó: Csicsely Zoltán 

 

Babarczy Eszter fotó: Lajti Virág

 

Tóth Krisztina fotó: Szabó Judit

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Lángh Júlia  fotó: Szabó J. Judit

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ágens  fotó: Spilák Zsuzsanna

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Drozdik Orsolya

 

Kali Kinga

 

Ladik Katalin  fotó: Rubinstein Sándor

 

Berniczky Éva

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Vajda Róza

Arany Malac - Balog Judit

 

Szabó Ildikó

 

Polcz Alaine

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Bak Zsuzsanna

 

Kapecz Zsuzsa

 

Bihari Ágnes

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nagy Gabriella  fotó: Egyed Péter

 

Nagy Ildikó Noémi  fotó: Rózsa Zsuzsanna

  

 

Bárdos Deák Ágnes  fotó: Dézsi Judit

 

Czapáry Veronika  fotó: Dézsi Judit

 

Bán Zsófia

 

Niran Judit - Frigyesi Judit

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Csobánka Zsuzsa (fotó: Bach Máté)

 

 

 

 

Szemethy Orsi 

http://www.xs4all.nl/~bata3/hehehe.htm

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kiss Judit Ágnes                                                                                          

 

  

LOVAS ILDIKÓ   Burger Barna

 

 

Babydriver, alias Tequila rapido – Zomborácz Virág -

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kiss Marian fotó: Lars Barthel

 

 

Molnár Gabriella  fotó: Rózsa Erika

 

Falcsik Mari  fotó: Lilla Kas

 

 

András Hanna

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Karafiáth Orsolya fotó: Sióréti Gábor / Magyar Narancs

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Fiáth Titanilla  fotó: Fábián Évi

 

 

Palya Bea fotó: Sinkovits Péter

 

 

Gindert Mariska

 

Rapai Ágnes  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  

Forgács Zsuzsa Bruria

az Éjszakai állatkert, Szomjas oázis,

Dzsungel a szívben, A szív kutyája kötetek anyaszerkesztője

 

Részleteket olvashatsz az antológiáinkból itt:

 

http://mindenamino.blog.hu/

 

VISSZA A SZOMJAS OÁZISBA!

az Éjszakai állatkert és a Szomjas oázis itt kapható:

http://www.alexandra.hu

 

itt olvashatjátok a szerzők bemutatkozóit:

 

http://dzsungelaszivben.blog.hu/2011/03/01/a_dzsungel_a_szivben_szerzoi_bemutatkoznak

 

 

alkohol ajánló állat állatok állatvédelem álmok álom álomvilág art autó baba mama balaton bank barátok barátság bicikli biznisz blog boldogság bor budapest buli bulvár busz csajok család dal dalszöveg depresszió design diéta divat dvd edzés egészség egészséges életmód egyetem éjszaka élet életem életem nem mindennapjai életérzés életképek életmód életünkélet életmód ezotéria élet gondolat ébresztő közélet kritika megmondás tudomány vélemény élmény élmény beszámolók élmények ember én énblogépítészet építkezés érdekes érdekesség erotika érzéseim érzések esküvő étel ételek étterem ezotéria falusi turizmus fantasyférfi film filozófia foci fogyás fogyókúra fotoblog fotóblog fotók fotózás főzés game games gasztró gasztro gasztronómia gondolat gondolataim gondolatébresztő gondolatok grafika gyerek halál ház házasság hírek hit hitel hobbi hülyeség humor informatika ingatlan ingyen internet írás írások irodalom iskola isten japán játék játékok jog kaja kaland kép képek képregény   kert kommunikáció koncert konyha könyv konzol környezetvédelem közélet közlekedés közösség kreatív kritika külföld kult kultúra kutya lakberendezés lélek letöltés life linux london magyar magyarország manga marketing médiameg mondás meleg mese metal minden mindennapok mobil motor mozi music művészet napló nő novella nyelv oktatásonline marketing önmegvalósítás őszinte őszinteség ötletek otthon párkapcsolat party pasik pc pénz photo pina poén póker pop pornó pszichológia rádió rajz recept receptek regény reklám repülés retro rock rólam sci_fi sex sorozat sport szerelem szerepjáték szeretet abszurd színház szórakozás tánc tanulás társadalom tech terhesség természet történelem történet tudomány

 

Részletek Gindert Maris Klottgatyás angyal című szövegéből,

mely megjelent A szív kutyája című antológiában, a lányok és apák kapcsolatairól.

 

 

 

 

Gindert Mariska

 

Klottgatyás angyal

 

Apám mindenhova klottgatyában szeretett járni. Egyszer például kerékpáron, meztélláb jött be az iskolaudvarra, mindenki megrökönyödésére, de én büszkén vágtam át a csúfolódó gyerekek hadán, mert nem győztem csodálni erőteljes, klottgatyás alakját, ő pedig gondtalanul nevetve az igazgatót kereste.

 

Még Liz Taylornak is klottgatyában hegedült a Garancsi-tó partján, amikor kellékesként kapákat, vasvillákat és statisztákat biztosított egy forgatáshoz, és fő megbízatásként Taylort kísérgette a vízbe a külön számára épített víz alatti stégen. Apám feladatkörébe a helyszínek biztosítása is beletartozott, ezért aztán Liz Taylor a harmadik napon már kellően becsiccsentett házikészítésű borunktól ahhoz, hogy hegedűvirtuóznak nézze apámat, aki viszont ragaszkodott ahhoz, hogy egy Stradivarin játszik. Nem hiába mondták az osztálytársai: nem baj, hogy meghalt az Andersen, mert mázlinkra a mi Palinkánk még él!

Apám a kottát nem ismerte, a fortélyokat az utcavégi muzsikus cigányoktól leste el, és bizonykodott, hogy az ő igazhitű mestere nem más, mint saját abszolút hallása. Gondosan odafigyelt, hogy mindennap mind a négy hegedűjét és a brácsáját megszólaltassa, nehogy – mint hangsúlyozta – véletlenül elveszítsék az orgánumukat.

Apám a Szabad Európa rádiót is klottgatyában, hegedülve hallgatta, a kommentjeit pedig hozzáénekelte a hírekhez, legtöbbet a Bánk Bánból idézve:

 

 

Hazám, hazám, te mindenem!

Tudom, hogy mindenem neked köszönhetem.

Arany mezők, ezüst folyók,

Hős vértől ázottak, könnytől áradók.

Sajgó sebét felejti Bánk,

Zokog, de szolgálja népe szent javát.

 

Kétszer láttam apámat sírni, egyszer pont akkor mikor a néprádióban bemondták, hogy meghalt Kennedy. Apám fölpattant a hírre a sparhelt mellől, amit a hideg miatt az egész család épp körbeült, de nem tudott megszólalni, csak állt megsemmisülten, aztán leroskadt a priccsre és fejét rázva ismételgette: minden jó embert megölnek ebben a veszett világban. Aztán könnyezve hozzátette: szegény kis árva gyerekei.

 

 

 

Másodszor akkor láttam apámat sírni mikor meghalt nagyapám kilencvenhét éves korában. Apám apja sokáig haldoklott a nyárikonyhában, nagyon nehezen ment neki a meghalás. Végül földre terítettünk egy paplant, és arra fektettük, hogy le ne essen többet a priccsről. Rekkenő hőség volt, mindenkiről csorgott a víz, mikor egy órával a halála előtt nagyapám nekiállt elmesélni, hogy mennyire haragszik az únyi papra, mert az félévszázaddal korábban kölcsönkérte a vemhes tehenét, és az időközben megszületett borjút sem szolgáltatta neki vissza, sőt még négy pengőt is kért kölcsönbe ráadásnak. Nagyapám még utolsó perceiben is a réges-rég halott pappal viaskodott, miközben apám mellette ült a földön, a fejét fogta és sírt.

Amikor harmadszor sírt apám, azt már nem láttam, arról csak anyánk mesélt. Apám ritkán ivott és akkor is csak keveset, egyszer viszont alaposan berúgott. Aznap kapta meg az obsitját. Katonásan lerészegedett a bajtársaival együtt majd szégyenében elbújt a budiba a pitvarban. Nyomorúságának csak a réseken bekandikáló, kidülledszemű kakasok voltak tanúi. Úgy gondolta, egy férfi akkor válik feleslegessé, mikor megkapja a leszerelő levelét a seregtől. Pedig még utána is jó ideig ő vezényelte le a faluban az éjszakákba nyúló aratásokat. A környező falvak összes kombájnját mindig egy kijelölt helyszínre vezényelték, és a nyár utolsó melegénél, a földi és égi fények, valamint hatalmas bogárrajok kíséretében haladtak az óriási aratógépek a gabonatáblákon, megállás nélkül, éjjel és nappal. Olyankor hetekig alig láttuk, és mindig az volt az érzésünk, mintha a frontra ment volna küzdeni a kenyérért.

Akárhogy is, apám a sors kegyeltje volt, mindig minden helyzetben megtalálta az örömét. Életének pohara mindig legalább félig tele volt, amihez további kincseket álmodott. Így esett, hogy egyszer  mikor szekéren hazafelé tartott, egy a lovát hetykén megülő leányra lett figyelmes, aki apjának és a kosztosainak vitte az ebédet a földekre és ostorával nem tudni, hogy szándékosan vagy véletlenül, de megugratta apánk lovait. Apám ahelyett, hogy felbőszült vagy zavarba jött volna, inkább kíváncsian bámult utána, és nem győzött gyönyörködni a leány délceg, büszke tartásában. Jól megjegyezte magának, és a következő falusi bálon fölkérte táncolni. Apám ugyan már erősen kopaszodott, de simulékony beszédével, határtalan, Münchhausen bárót megszégyenítő fantáziájával, tüzes táncával meghódította anyámat.

 

 

 

Apám későbbi udvarlóimat is szigorúan klottgatyában fogadta. A jelentkezők nagy száma miatt, meg hogy megkíméljen a rossz választásoktól, a kérőket szellemi és fizikai próbatételek hosszú sora elé állította. Elvárta, hogy a jövendőbelijeim legalább két verset tudjanak kívülről, amit meg is hallgatott, természetesen klottgatyában ülve egy sámlin az almafa alatt. Akik csak az általános iskolai kötelezően bebiflázott verseket tudták, azokat nem sokra tartotta, de nem is bántotta őket, és ezerszer is elismerően hallgatta meg például azokat a szavalókat, akik a Volt egyszer egy kilincs tovább nincs című alapművet adták elő, és kritikai megjegyzések nélkül nekik is megengedte, hogy a porolón bemutassák a nagykelepet, ami a tornászok világában annyit tesz, hogy nyújtott karral átfordulnak a szeren. Az egyik udvarlóm kombinálni is tudta a szertornát a versmondással, és átfordulás közben Hörderlint szavalt németül. Apám ugyan csak magyarul tudott, de fontosnak tartotta, hogy a próbálkozók legalább egy idegen nyelvet bírjanak, még akkor is, ha a magyart viszont egyáltalán nem beszélték. Így fordulhatott elő, hogy egy rockénekes prágai fiú a knédli receptjét szavalta el nekünk mélységes átéléssel, és közben még a tótul tudó anyám se fogott gyanút. Ami viszont komolyabb megpróbáltatást jelentett kérőimnek, az apám sakkozási mániája volt. Apám ilyenkor képes volt elfeledkezni a tétről, aki én voltam, és éjszakába nyúló sakkpartikat játszott a kezemért versenyzőkkel, akiket egy idő után már szintén csak a győzelem izgatott. Mindeközben én a háttérbe húzódva jót szórakoztam a férfiak viaskodásán, vagy egyenesen kilopództam a házból, magukra hagytam a gladiátorokat, hogy a barátnőimmel csavarogjak.

A kérők messze a falu határán túlról is érkeztek, de a legtökéletesebb kérőt sajnos csak a kihívás, az apám előtti megmérettetés érdekelte, és én kevésbé, hiába tudta hát a világ összes folyójának és hegységeinek nevét, ha egyszer nem állt szándékában ezt a tudást egy velem kötendő házasságban kamatoztatni.

Akihez végül férjhez mentem, az bizony nem mondott verset, hanem versenyen kívül nyert csatát azzal, hogy véletlenül egy avas kacsazsírral megkent kenyeret kapott és zokszó nélkül legyűrte. Apám nagyra értékelte hősies hallgatását, és beadta a derekam.

 

 

Amikor sok-sok évvel később apám már haldoklott és kiadták a kórházból, felváltva őriztük anyám, nővérem és én. Egyszer késő éjjel, halála előtt négy nappal a konyhában feküdt a priccsen, ahol annak idején nagyapám is. Szeme lehunyva, de tudtam, hogy ébren van, mert a hullámokban rátörő rettenetes fájdalmak érkezésekor görcsösen újra meg újra megragadta a radiátor csövét. Amikor a rádióban megszólalt Madonna „Don't Cry for me Argentina”című dala, apám kinyitotta szemét, felemelkedett, rám nézett és mámoros hangon azt mondta: „nem hittem volna, hogy még a ti zenétekben is örömömet tudom lelni egyszer”.

Apám ezután azt kérte tőlem, hogy majd hamvasszuk el, lehetőleg szeretett klottgatyájában. Szerencsére erről a klottgatyáról maradt is egy híres fotó, melyet mindenkor a közelemben tartok. Ugyanis csodák csodájára volt a falunkban egy olyan esemény, amin hivatalosan is klottgatyában lehetett részt venni. Méghozzá a búcsúi klottgatyás futóverseny, ami természetesen az apám ötlete volt. Így sikerült hivatalos öltözékké emelnie kedvenc viseletét a faluban. Apám nem szégyellt ötvennyolc évesen kiállni a falubeli huszonévesekkel és harmadikként ért a célba. A célfotón klottgatyás angyalként emelkedik az ég felé, mindkét lába a levegőben.

(részleteket olvastak Gindert Mariska Klottgatyás angyal című szövegéből, mely megjelent A szív kutyája című antológiában)

 

ANYÁDNAK RENDÜLETLENÜL!

http://szomjasoazis.nolblog.hu/archives/2011/04/27/ANYADNAK_RENDULETLENUL/

 

Az apák persze nem kevésbé különös szerzetek,

mint az anyák

http://dzsungelaszivben.blog.hu/2011/05/03/mirol_szol_a_dzsungel_a_szivben_es_a_sziv_kutyaja_3

 

Részleteket olvashatsz az antológiákból itt:

http://mindenamino.blog.hu/

 

 

A szív kutyája - Dzsungel a szívben:

Szerzők fotói:

http://dzsungelaszivben.blog.hu/2011/01/29/a_sziv_kutyai_bemutatkoznak_szerzok

 

 

"JÖTT UTÁNAM MINT EGY SEBZETT BÖLÉNY"

http://szomjasoazis.nolblog.hu/archives/2011/05/17/JOTT_UTANAM_MINT_EGY_SEBZETT_BOLENY/

 

 

 

HAJÓS ANDRÁS FELTÁMADT! GYŐZTEK A DEFIBRILLÁTOROK

 

http://szomjasoazis.nolblog.hu/archives/2011/04/30/Hajos_Andras_feltamadt_Gyoztek_a_defibrillatorok/

 

Az antológia sorozat hozzáférhető itt:

www.alexandra.hu

 

A sorozat anyaszerkesztője:

Forgács Zsuzsa Bruria

 

 

"Jó reggelt, Rafael doktor vagyok, a kettes belgyógyászatról. Azért hívom, mert ma hajnalban az édesanyja feltámadt. Még az őrzőben van, de nyugodtan bejöhet hozzá akár látogatási időn kívül is. Csak hivatkozzon rám."

 

- részlet Kiss Judit Ágnes írásából a Dzsungel a szívben című antológiánkból, mely a lányok és anyák történeteit mutatja be..

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

fotó: Joseph Russell

 

„Vasárnap reggel csörgött a telefonom. Elfelejtettem

kikapcsolni este.

         – Jó reggelt, Rafael doktor vagyok, a kettes

belgyógyászatról. Azért hívom, mert ma hajnalban az

édesanyja feltámadt. Még az őrzőben van,

de nyugodtan  bejöhet hozzá akár látogatási időn kívül

is. Csak hivatkozzon rám.

 

         Anyán az a lepedő volt, amivel letakarták a halála

után, kicsit sápadtnak tűnt, de már nem látszott

sárgának.

         – Még szerencse, hogy nyár van, és nem fázom –

mosolygott –, hazavitted a hálóingemet. Hoztál valami

ruhát?

         – Nem jutott eszembe.

         – Nem baj, úgyis csak holnap mehetek haza, ma

még megfigyelnek. Talán a zöld szoknyámat hozd be,

meg azt a fekete blúzt a második polcról, azt nem kell

vasalni. Meg a fekete zárt cipőmet, nem veszek szandált

erre a ronda bütykös lábamra. – Kidugta a lábfejét a

lepedő alól.

          – A fehérneműs fiókban találsz titokzoknit is.

Mire másnap délelőtt beértem, anya már ott toporgott a

folyosón mezítláb, lepedőbe csavarva. Arra gondoltam,

milyen rég láttam toporogni.

 

         – Hívjak taxit?  – kérdeztem, míg öltözött.

         – Egy fenét. Ebben a gyönyörű időben?

A lepedőt összehajtogatva az ágyán hagytam.

Karonfogva hazasétáltunk. Csak otthon kérdeztem meg,

mikor már lefőtt a kávé.

         – És milyen volt?

Anya vállat vont.

         – Jó. Egész más, mint ahogy képzeltem.

         – És a fájdalmak?

         – Már nem emlékszem. Pont olyan, mint mikor

szül az ember. Azt is elfelejti utána.

         – Már nem mondod azt, hogy mindent rosszul

csináltál az életben?

         – De igen, csak már azt is mondom, hogy nem ez számít.

– Nagyot kortyolt a virágos bögréből, aztán

elfintorodott, és amit az életben soha nem láttam tőle,

egy kanál cukrot rakott a forró eszpresszóba.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A következő napokat lázas tevékenykedéssel töltötte.

Illetve nem csinált végig semmit, csak mindenbe

belekezdett, aztán rám nézett.

         – Akkor majd így folytasd, jó?

A végén listát kellett vezetnem az elajándékozandó,

kidobandó, átalakítandó, megköszönendő, elintézendő

dolgokról. Csak azt nem tudtam, mi a fenének kell a

fürdőszobát rózsaszínre kifesteni. Rózsaszínre!

         Aztán anya egyszer csak abbahagyta a

szervezkedést, és hátradőlt a fotelban. Amit ki kell

tisztíttatnom.

         – A Rafael doktornak meg vigyél egy cserép virágot.

         – Virágot? Egy férfinak?

         – Egész nyugodtan.

Anya elhallgatott, összehunyorított szemmel bámulta a

plafont, mintha pókot keresne a sarokban. Azt is

megígértette velem, hogy leszedem a pókhálókat, de a

pókokat szépen kiteszem a folyosóra. Rám nézett, és

egy kicsit elborult az arca.

         – Ugye nem haragszol, ha mégis szeretnék…

menni? – kérdezte.

         – Ez komoly?

         – Mielőtt meghaltam, emlékszem, azt mondtad,

mehetek nyugodtan, felnőttél, és kaptál tőlem annyit,

ami akkor is kitart, ha nem vagyok folyton melletted.

         – Ezt mondtam, igen.

         – Remélem, igaz.

         – Igaz.

         – Akkor indulok, jó?

         – Jó.

         – Ha sírni mersz, seggbe rúglak.

         – Miért sírnék?

         – Amikor meghaltam, sírtál.

         – Egy kicsit. És az akkor volt.

Anya elégedetten elmosolyodott. Fölállt, a tükörhöz

ment, megfésülködött, tett egy kis pirosítót az arcára,

besatírozta feketére az alsó szemhéját, kért egy kis

szájfényt, aztán rám pillantott a tükörből:

         – Elkísérsz?

fotó: Szilágyi Lenke http://www.panoramio.com/user/1049749

 

A Ligetben kevesen voltak, csak néhányan sétáltatták a

kutyájukat. Alkonyodott, hosszan elnyúltak az árnyak, és

lágyabbak lettek a fények a fák között. Anya előrement

pár lépést, és anélkül, hogy visszanézett volna, kilépett

a cipőjéből, a fekete zárt volt rajta, biztos törte a lábát,

és elindult az ég felé. Nem fölemelkedett, hanem sétált,

mintha lépcsőn ment volna, de nem láttam semmit az

egyre kisebbedő alakján kívül. A kék virágos ruha

lobogott mögötte, a halála óta mintha hízott volna, már

nem lötyögött rajta annyira.

         Mire a Damjanich utcához értem, csak egy pici

fekete pötty mozgott odafönn, talán a haja volt, talán a

szokásos foltok a szemem előtt. Nem integettem, nem

volt minek, nem fordult hátra.

fotó: Szilágyi Lenke http://www.panoramio.com/user/1049749

 

Fehér azáleát vettem, anya kedvencét, selyempapírba

csomagolva egyensúlyoztam magam előtt, ahogy

végigmentem a kórház folyosóján.

 

         A nővérpultnál a számítógép előtt testes, idősebb

asszony ült vörösre festett hajjal.

         – Rafael doktort keresem – mondtam neki.

         – Kicsodát, kérem?

         – Rafael doktort.

         – Ő nem dolgozik ezen az osztályon.

         – Elment?

         – Sose dolgozott itt ilyen nevű orvos. Biztos, hogy jó helyen jár?

         – Bocsánat, ez nem a kettes bel?

         – De igen.

         – Maga mióta dolgozik itt?

         – Huszonöt éve én vagyok itt a főnővér.

         – És azt mondja, Rafael doktor sosem dolgozott itt?

         – Sosem. Fogalmam sincs, kivel keverheti.

         – Alacsony, rövid hajú, a szeme átütően kék. Vagy

inkább zöld. Átütően kékeszöld.

         – Két férfi dolgozik az osztályon, ez a

személyleírás nem illik egyikükre sem.

         – Nem ment valaki szabadságra? Hogy egy

helyettes...

         – Nem, kérem, karácsony óta nem.

         – Akkor elnézést kérek. És köszönöm a türelmét.

 

fotó: Szilágyi Lenke http://www.panoramio.com/user/1049749

 

Hazafelé menet betértem a templomba. Nem volt benn

semmi, csak hűvös templomszag: doh és tömjénillat. Az

egyik mellékoltáron az utolsó ítélet. Sírból kikelő

csontvázak, megnyílt ég, a felhők közül kicsapó aranyló

fénynyalábok. Az angyal, kezében a harsonával.

 

         Néztem egy darabig az arcát, aztán elröhögtem

magam, és letettem elé a földre a virágzó azáleát.”

 

- részlet Kiss Judit Ágnes Áldozócsütörtök című írásából,

mely megjelent a Dzsungel a szívben  - ez a kötetünk a

lányok és anyák történeteit  mutatja be...

 

A SZÍV KUTYÁJA TARTALOMJEGYZÉKE

http://mindenamino.blog.hu/2011/02/18/dzsungel_a_szivben_tartalomjegyzeke

DZSUNGEL A SZÍVBEN TARTALOMJEGYZÉKE

http://mindenamino.blog.hu/2011/05/18/a_sziv_kutyaja_tartalomjegyzeke_2

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"GYÖNYÖRŰ MELLEM VAN, HÍRES IS VAGYOK RÓLA"

- Babarczy Eszter

http://mindenamino.blog.hu/2011/06/22/gyonyoru_mellem_van_hires_is_vagyok_rola_babarczy_eszter

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"NAGY VONALAKBAN A NŐI SZEXUALITÁSRÓL"

- Tóth Krisztina

http://mindenamino.blog.hu/2011/05/27/mit_csinal_toth_krisztina_a_magas_labdaval_kerdezi_brr

 

ANYÁDNAK RENDÜLETLENÜL!

 

http://mindenamino.blog.hu/2011/05/01/anyadnak_renduletlenul

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A szív kutyája - Dzsungel a szívben

szerzők fotói:

 

http://dzsungelaszivben.blog.hu/2011/01/29/a_sziv_kutyai_bemutatkoznak_szerzok

 

 

Antológiáink hozzáférhetőek itt:

www.alexandra.hu

 

 

"A papácska azért mos, főz, vásárol, mert övé Közép-Európa legszebb asszonya. Ezt a mama mondja neki mindig, mikor feljön a fodrásztól. (...) Együtt csodáljuk Közép-Európa legszebb asszonyát. Most Közép-Európa legszebb asszonya az asztalunkhoz ülteti a nyári bácsit..."

- Részlet Arany Malac - "A nyertes mindent visz" című írásból, mely megjelent a Dzsungel a szívben című antológiában a lányok és anyák kapcsolatáról...

 

 

 

 

 

 

 

 

A mama és én szombat délután ülünk egy körúti presszóban. Az asztal üveglapján homályos, kerek nyomok, kicsik, nagyok. Lejöttünk a mamával, otthon hagytuk a papácskát. Most vagyok először presszóban, nagyon nagyvilági. Zene is szól. A zongoránál rekedt hangú, rúzsos öreg néni dalol a szerelemről, a szerelmi csalódásról, elhagyták. Nem csodálom. Nagy mellű, aranymedálos, vörös kezű pincérnőtől rendelünk. Én hatalmas csokoládékrémet, óriás tejszínhabbal, a mami valami üdítőt. Lejöttünk, hogy a papácska jól ki tudjon takarítani, ne zavarjuk. Lassan hozzák a csokoládékrémet, tele van a presszó. Boldogan szívom be a füsttel teli levegőt, a beszédfoszlányokból olykor-olykor meg is hallok valamit, mikor a szerelmi csalódásos néni halkabbra fogja, de lényegében az ő problémája tölti be a helyiséget.

 

Varázsütésre az asztalunk előtt áll Pista bácsi, akivel a nyáron együtt nyaraltunk. Vele, a feleségével, meg az undok kisfiával, aki kövér, nyávogós, tudálékos. És a mamája mindig szájon csókolja. Mindenki előtt. A ráncos öreg száj, ahogy rátapad a puha rózsaszínre. Gusztustalan. Pista bácsinak nincs szája. Olyan, mintha egy vonal lenne az orra és álla között. Snájdig ember, mindig ezt hallom róla. A két család jóban van, de most, a nyaralás alatt nagyon sokat voltunk együtt. Folyton jöttek, átjöttek, átugrottak, benéztek, beugrottak, megnéztek, megleptek minket. Érkezésükkor örültünk, távoztukkor még jobban. Erre meg most itt van, itt áll az asztalnál, hogy micsoda véletlen. Bizony az, mondom, mert mi még soha nem voltunk itt, pedig nagyon közel van hozzánk ez a presszó, de a mama szerint nem úri dolog presszózni, ha már, akkor a Gerbeaud, de most le kellett jönnünk, hogy segítsünk a papácskának.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szégyellem megmondani, mikor kérdi, hogy miben kell a papácskának a segítség, hogy ő most otthon van és takarít. Mellettem a mami elegáns szőke haja kontyban, piros rúzs a száján, szép ápolt finom kezén ragyognak a piros körmök. Diszkrét Chanel illat lengi körül. Pista bácsi is elegáns, magas, vékony ember, finom öltöny van rajta, egy kicsit kilóg a környezetből, túl elegáns, túl ünnepélyes. Mami csilingelő, meglepett kacagással invitálja őt, hogy akkor már, ha ilyen a véletlen, szóval, hogyha mi se tudtuk, ő se tudta, hogy találkozunk, ez a véletlen találkozás, ugye, akkor hát üljön le a mi asztalunkhoz, Pista!

Azonnal érzem, hogy nem szabad a mami mellé ülnie. Olyan sóvár a pillantása és olyan gyorsan fogadja el a meghívást az asztalunkhoz, hogy rájövök, ez biztosan nem véletlen találkozás. Rosszat sejtek, meg kell óvnom a mamát vagy inkább a papát. Igen, mert ő most otthon takarít. Az egész osztályban senkinek a papája nem takarít, nem főz, nem mos. A papácska azért mos, főz, vásárol, mert övé Közép-Európa legszebb asszonya. Ezt a mama mondja neki mindig, mikor feljön a fodrásztól. Szerencsére a fodrász az udvarunkban van, így nem kell messzire mennie, így is olyan fárasztónak hangzik a „le kell mennem festetnem, berakatnom”. S tényleg, három-négy órába is beletelik mire visszajön, de meg is van az eredménye. Együtt csodáljuk Közép-Európa legszebb asszonyát. Most Közép-Európa legszebb asszonya az asztalunkhoz ülteti a nyári bácsit. Nem hagyhatom, hogy a mami mellé üljön a bokszba. Megelőzött, már ott ül, fogja mami kezét, megcsókolja, és olyan farkas módon mosolyog.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Megérkezik a pincérnő, elém teszi a várva várt csokoládékelyhet tejszínhabcsúcsokkal, maga a földre szállt mennyország. A kehely talpa vizes, csúszik az asztalon. Kicsit lök rajta az ember, és csúszik, mint a korcsolya. A kézcsók nem akar abba maradni, majd mikor Pista bácsi végre el bír szakadni a szájával, nem engedi el a mami kezét, néz a mami szemébe, és megint farkas módra mosolyog. A maminak olyan kék a szeme, hogy csillagos kék. Sok apró szikrázó kék csillag ragyog benne. Olyan, mint egy gyönyörűen csiszolt ékkő. Most jövök én! Az asztal túloldaláról, szemben Pista bácsival, akkorát lökök a csokoládés kelyhen, hogy az asztal másik széléig szalad, majd egyensúlyát vesztve engedelmesen beleömlik Pista bácsi ölébe. Látom, hogyan tör elő a keményre vert tejszínhab alól a finom, lágy csokoládékrém, megállíthatatlanul. Nem tud menekülni, beszorul a bokszba, ugyanis oldalra kellett fordulnia a mami felé, így most teljes 180 fokot kellene megtennie, hogy kiléphessen az asztal mögül. Az egész krém ott van az ölében.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nem merek se a mamira nézni, se rá. Lehajtom a fejem és zokogok. Majd eldöntik, mit siratok. A zongorista néni abbahagyja az éneklést, a hirtelen jött csendben csak az én sírásom hallatszik. Ez biztonságot ad, még hangosabban sírok. Már mindenki minket néz. A mami nyugalmat próbál erőltetni magára, s halk hangon sziszegi, hogy fejezzem ezt be. Fejezd be, hallod, azonnal fejezd ezt be. Pista bácsi nem mer kiszállni a bokszból, rettenetesen nézhet ki. A mami viszont sürgősen el akarja hagyni a presszót, de a szabadulás útja csak Pistán keresztül vezet. A pincérnő oldja meg a helyzetet. Hoz egy piros-fehér kockás konyharuhát, s azzal teríti le Pista bácsi nadrágját. Csinos kis kötényt kap, míg a mami kimászik a bokszból, és jeges tekintettel és jeges hangon közli, hogy indulás. Azt zokogom, hogy nem mehetünk haza, nem akarom, hogy zavarjuk szegény papácskát. Menjünk inkább a Hauerhoz egy gesztenyepürére, azt mindketten szeretjük.

Csend van a presszóban, érzem, hogy mindenki nekem drukkol. Szegény gyerek, hallatszik innen-onnan. Nagy most a nyomás anyámon. Ha most itt, mindenki füle hallatára megígéri a Hauert, akkor megúsztam, nem ver agyon, hogy megint untám, figyelmetlen voltam. Pista bácsi, kockás kötényben, bár a Hauer felé lakik, most nem ajánlja magát kísérőnknek. Mami igent mond. Kilépünk a presszóból, a körút hideg levegője csípi az orrom, a szemem. Jön a villamos, már a Baross utcát is elhagyta, megfogom a mama kezét, húzom, hogy minél előbb a megállóba érjünk, elegánsan felpattanjunk, és úgy húzzunk el vele a Hauer felé, mint a darvak, a mámorító, édes tejszínhabcsúcsok és a lágyan omló, gyöngéden rumos-vaníliás gesztenyepürék birodalmába!

 

- Részlet Arany Malac - "A nyertes mindent visz" című írásból, mely megjelent a Dzsungel a szívben című antológiában a lányok és anyák kapcsolatáról...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"NAGY VONALAKBAN A NŐI SZEXUALITÁSRÓL"

- Tóth Krisztina

http://mindenamino.blog.hu/2011/05/27/mit_csinal_toth_krisztina_a_magas_labdaval_kerdezi_brr

"JÖTT UTÁNAM MINT EGY SEBZETT BÖLÉNY"

http://szomjasoazis.nolblog.hu/archives/2011/05/17/JOTT_UTANAM_MINT_EGY_SEBZETT_BOLENY/

 

 

 

Ha hozzá akarsz jutni az antológiákhoz:

http://www.alexandra.hu

az antológiák anyaszerkesztője:

Forgács Zsuzsa Bruria

 

 

 

fotó: Szilágyi Lenke  http://www.panoramio.com/user/1049749

Házi Eszter

Hogyan lettem nagylány?

Apánk nagyon szigorú ember volt. Egyedüli gyermeke lévén, tudom, furcsa ezt így mondani: Apánk, de másként nem tudom. Apánk csak többes számban létezett. Ennek okait nem részletezném. Apánk nagy szigorúsága persze nem a szokott módon nyilvánult meg. Például nem osztogatott nyakleveseket. Nem üvöltözött ellilult fejjel, reszkető szürke szájjal, ha déli harangszóra nem állt a keményített hófehér damaszton tűzforró és aranysárga zsírkarikás jérceleves, mellette porcelántálon a párolgó főtt zöldségek, csigatészta meg a marhahús, az ecetes torma, etc. Az ellenőrzőmet például, anélkül, hogy egy pillantást vetett volna rá, minden további nélkül aláfirkantotta. Hoci, mondta, ide vele, s már dobta is vissza azontag. Mert hogy nagy-nagy szigorúságát Apánk a végtelen szelídsége mögé rejtette. Zord és szófukar természetét viccek, tréfa, bolondozás mögé rejtette – mint mikor valaki titokban sírja el könnyeit, úgy volt ő szigorú. Pedig a jóég a megmondhatója, szigorú volt. Bátyáimmal – nem voltak, nincsenek, és nem is lesznek – mindig halkan, de határozottan beszélt. Aztán egycsapásra mindez megváltozott.

Bonyolítja (differenciálja) a helyzetet továbbá, hogy Apánk rendőr volt, azaz köztéri, utcai rendőr  – egyébként rendőrnek sem volt szigorú, sőt, engedékeny volt, ha lehetett, ha tehette, sajnos nem mindig lehetett, nem mindig tehette. Hisz nem egyedül rótta az utcákat, soha nem fogadott el csúszópénzt, és a társának csúsztatott pénzek felét, mint később mesélte, a társa gyakran rátukmálta, kénytelen volt megfelezni vele a kapott pénzeket ez az áldott jó lélek, hogy amaz ne orroljon meg rá. És ha egy országúti prostival félrementek – mesélte –, hogy természetben szedjék be, ami a rendfönntartásért jár (így mondta, ö-vel, rendfönntartás, ebben nem ismert bocsánatot), akkor se tehette meg a mi szegény, szigorú Apánk, hogy ne tegye meg, amit meg kellett tennie. Nem lóghatott ki a sorból szegény, szigorú Apánk.

De mint ahogyan én a rendszerváltással egy ütemre léptem a változás korába, s lettem örökre Nagylány (attól fogva csak így hívtak otthon, útáltam, nem hallgattam rá, de nem hagyták abba mégse), így volt ezzel Apánk is. Azon a napon ő is megváltozott, nem csak én. Együtt változtunk meg. És ezt kellene most elmesélnem. Mielőtt bárki félreértené, neki nem nőtt, dudorodott melle a kék iskolaköpeny alatt, nem erősödtek meg aranyszín pihéi az öle fölött, ő nem így változott meg. Hanem a maga módján. Kezdem az elején.

Abban az időben kötelező volt énekelni az utcán.

Megjegyzendő: ez még azelőtt volt. Apánknak egyébként nem volt jó hallása, botfüle volt, de ezt nem árulta el senkinek, úgy őrizte a maga botfülét (ez nem botfül, ez gumibotfül, mondta néha, nagy mutatóujját előre-hátra mozgatva fenyegetően, cinkosan, játékos kacajjal, melynek végét úgy harapta el, hogy onnantól fogva minekünk se volt szabad nevetnünk), a zenei képességnek ezt a, hogy is nevezzem, hiányát, mint valamilyen titokzatos képességet – így voltam ellenálló, mondta utóbb, ellenálltam annak, hogy tehetséges legyek valamiben, amivel csak kiszolgáltam volna a rencert (így mondta, c-vel, lásd fönt, játszi kacajjal, lásd fönt). Kis hangvillával járta az utcákat, az volt a dolga, hogy a magas C-t ellenőrizze. Tehát nem egyszerűen az éneklés volt a reszortja, hogy mindenki énekeljen, hanem egy sokkal nehezebb és kacifántosabb dolog: a magas cé. A magas C titkát – mondta néha nekem esténként a gázkonvektor duruzsolása mellett, kezében üveg Borsodival, miközben lehalkítva ment az Inter-Milán (ha kérdeztem, ő mindig azt mondta, Inter–Milán, lásd fönt, s csak utóbb jöttem rá, hogy csúfolt vele, mert olyan kedvesen mondta, de hogy lehet, hogy mindig az Inter-Milán megy? kérdeztem tőle, ez már csak a világ rendje, felelte lágyan, szinte dorombolva, és csókot küldött felém, és keményen meghúzta a sörösüveget) –, a magas C titkát csak kevesen tudják. Pokoli nehéz kicsalni belőlük. Pedig bennük rejlik, ha eltitkolják is, vagy szeretnék eltitkolni. Akkor még nem értettem ezeket a szavait, s később sem. Ahol ő járt, dalolt az utca, s ha hátrafordult, zengett. S ha piciny hangvilláját a füle mögötti dudorhoz nyomta egy szabályos A-hang kedvéért, az arca valósággal átszellemült. Akkor elnémult mindenki, még a madarak is.

Engem akkor vett észre, amikor őt már senki. Kis duciból sudár termetű leány lettem – egy este (akkor már nagy tüntetések voltak a városban) elővett. Lányom, mondta, ezt most nem nekem kéne elmondanom neked, hanem anyádnak. Anyád azonban – és itt Apánk egy könnycseppet dörgölt ki a szeméből – mint tudod, már nem lehet velünk. És ez igaz volt, ezt eddig nem mondtam, nem mertem mondani, sokáig hazudtunk a külvilágnak is, együtt, mindenkinek, a boltban, a tanácsban, az iskolában. Apánk kioktatott: az iskolában mondd azt, hogy csak elutazott egy időre, mondjuk fél évre, szanatóriumba, a szüleihez, vidékre, ne mondd nekik, hogy elhagyott minket. Igen, amikor anyám megszökött, és életjelt sem adott magáról többé, szinte összezárt minket az ő hiánya. Kivel szökött meg? – kérdeztem Apánkat néha, amikor már meg mertem kérdezni. Nem válaszolt rögtön. Aztán rám nézett, szigorúan. Apánk nagyon szigorú ember volt. Egy sírásóval, felelte zordan. Egy transzvesztita sírásóval, tette hozzá. És mint utóbb megtudtam, ez igaz volt. De nem erről akarok beszélni.

Egy szép vasárnapon, kiöltözve mentünk hárman az utcán, Apánk, édesanyám – ki akkor még nem ment el (értelemszerűen) – és én. Akkor még piciny voltam, mindenki megcsodált, a pozsgás pofimért, ki arra járt, és sudár anyámat is, ki Apánkba karolt, ki ezt csak akkor hagyta, ha nem volt szolgálatban, hanem ilyenkor ünneplőjét fölvette és nemlétező bajuszát megpödörintve, ránk nézve szólt: Akkor ma nem énekeltetek. Ez volt az igazi ünnep. De meglehet – s erről nem tehetett a mi drága, szigorú Apánk –, a harmadik utcasarkon már igencsak viszketett a torka, és előkerült a hangvilla is a zsebéből, ha meglátott mondjuk egy suhancot (huligánt, mondta szigorú Apánk), ahogyan nyeglén a falhoz támaszkodva balkezével, egy csinos, mosolygós lánynak udvarolt, vagy egy családapát, aki láthatóan a templomból jött ki három gyerekével és anyósával – ilyenkor rájött valami, lépéseit meggyorsította (otthagyott minket) és rászólt a suhancra (családapára): énekelj! S Apánk tekintélye még egyenruha nélkül is átütött (az én hűséges szívem, mondta este Apánk, átvérzi a civilruhát is), és a suhanc leengedte a falat támasztó balkezét, majdhogynem vigyázzba állt és egy hang sem jött ki a torkán. Segítsek? – mondta ilyenkor a mi szigorú Apánk, hangvilláját fölemelve: A bajai legénynek nincs párja? – kérdezte, s a suhanc megrázta a fejét, akkor valami egyszerűbbet, mondta Apánk engedékenyen. A bundának nincs gallérja, mégis bunda a bunda. A fiú ekkor akadozva énekelni kezdett, Apánk nagyon jóindulatúan meg-megsegítette a szöveggel, a lány lehajtotta a fejét – Kifordítom, befordítom, mégis bunda a bunda. Ihaj bunda, tyuhaj bunda, mégis bunda a bunda. Ihaj bunda, tyuhaj bunda, mégis bunda a bunda – Megy ez! rikkantotta Apánk – Ha megázik is a bunda, mégis bunda a bunda! Ihaj bunda, tyuhaj bunda, mégis bunda a bunda! Ihaj bunda, tyuhaj bunda, mégis bunda a bunda!

Nem mertem anyámra nézni, csak éreztem, ahogyan szorítja, egyre erősebben szorítja a kezemet, amíg teljesen ellilultak az ujjaim – felszisszentem a fájdalomtól, akkor keményen tarkón csapott, hogy hallgassak, de legalább elengedte a kezemet.

Aztán Apánk a templomból kilépő családapát fogta el legközelebb – anyám holtsápadtra válva állt ott, de Apánk úgy tett, mint aki nem lát, nem hall semmit. Ha egyszer elkezdte a mi szigorú Apánk, nehéz volt abbahagynia, elragadta a szenvedély. Egyszer felszállt egy autóbuszra és egy egész focicsapatot megénekeltetett. Vagyis a centerhalfot. Ki a centerhalf? – kérdezte Apánk. Szolgálatba helyeztem magam – súgta nekem oda, mert azt hitte (sejtelmem sincs miért), hogy nekem tetszik, amit csinál. Anyámra, tudta jól, nem számíthat ebben. A családapánál már komolyabb dallal próbálkozott. Ha ők nem kezdeményeznek, magyarázta otthon, a konyhában, miközben anyám melegvizes szivaccsal mosta a lábát, akkor kezdeményezek én. Az emberekben sokkal több a lehetőség, értitek, mint azt ti gondolnátok. És nyájasan nézett ránk, a mi szigorú Apánk. A csitári hegyek alatt? – kérdezte a férfit, aki nagy megkönnyebbülésünkre egy szóra gyönyörűen elénekelte, a fiai büszkén néztek föl rá, csak anyósa pislogott riadtan, Apánk szeméből két könnycsepp is kigördült a hallatán.

Utána vágni lehetett a csöndet a padon, hol végre leültünk, a Margit-szigeten, kezemben rózsaszín vattacukor, anyám inkább rosszullétet mímelt, nem is kellett nagyon mímelnie, csak Apánk ne kapjon kedvet ahhoz, hogy megénekeltesse a vattacukorárust. Aztán egy szép napon (lásd fönt), anyám eltűnt (lásd fönt).

S most Apánk elővett a konyhában, látván, hogy fele se tréfa, s lányból mirnix-dirnix nagylány leszek.

Vigyázz, lányom, mondta, vigyázz.

Ez minden?, gondoltam akkor, de csak néztem rá.
Vigyázz – mondta, de inkább motyogta, mert akkorra már az érces hangja, a lapátkeze, az a savanyú, pinceszagú lehelete, a durva beszéde, melyet a mi szigorú Apánk szelíd szóvirágokkal leplezett, mind-mind áldozatul estek a változásnak, amely, mint mondtam, velem párhuzamosan ment végbe rajta s benne s kívüle, először szinte észrevétlenül. Ahogy virágoztam ki, ő ment össze. Effektíve. Egyre kisebb lett, már-már – s még hol volt az érettségi! – a gyerekemmé nőtte le magát: egy szép napon ráláttam a feje búbjára, amit már nem takart el a csinos tányérsapka, mert idő előtt nyugdíjazták, mintha felülről látnám a napot, úgy éreztem először, s beleszédültem a gondolatba: rossz szokása volt, hogy vakarta a fejét, és pár kósza hajszál alatt véres sebekre láttam a koponyáján, kiabáltam rá, hogy hagyd abba!, de Apánk nem hagyta abba, szegény, s végül, amikor az első nagy házibulit rendeztem otthon, amihez már nem kellett az engedélye, és az egyik fiú rosszkor nyitott be a konyhába, ahol a sufniban motozott valami, és a lány, akit a fiú húzott magával, fölsikoltott, odasiettem. Ne félj, nem harap! – mondtam nekik –, csak rájuk morgott, különben nagyon szelíd volt Apánk, a nagy-nagy szigorúsága mögött, mint mondtam, mert rajtakapták, amint a vackán elfészkelődött. Hogy megnyugtassam őket, odamentem Apánkhoz, megvakartam a füle tövét, Apánk nagyon jól tűrte, aztán a hasát simogattam, de ez nem annyira tetszett a lánynak, affekta majom volt, mert egy Undorító! felkiáltással kiment a konyhából, a fiú viszont megbabonázva nézte Apánkat, ahogyan átadja magát hosszú ujjaim bizsergető dögönyözésének, és onnantól fogva egészen más szemmel nézett rám.

Együtt sétáltattuk Apánkat, mert a fiú egészen belebondult Apánk csillogó barna gombszemébe, értelmes pofájába, és a fejébe vette, hogy megtanítja rendesen az utcán közlekedni, ami nem nagyon ment kezdetben a mi szigorú Apánknak, kemény ráncigálásra volt szükség, hogy megálljon a pirosnál, s hogy a parkban, hol szabadjára engedtük, egyetlen füttyszóra visszafusson hozzánk.

Csak néha-néha volt, különösen estefelé, megállt a járdán, az istennek sem akart továbbjönni, és énekelni kezdett. Nem volt ez szép éneklés, inkább vonítás volt, az emberek akik elhaladtak mellettünk, furcsán néztek ránk, de ilyenkor nem segített semmi, se fenyegetés, se az, ha rácsaptam néhányszor a pórázzal a fenekére: ő énekelt, és a barátom esküdött rá, hogy kihallotta két vonyítás között a bunda szót, de én azt állítottam, hogy csak a füle csöngött, mert a mi szigorú Apánk nem tud beszélni. Ilyenkor rám emelte hűséges kutyatekintetét, de nem tudtam, szemrehányóan-e vagy épp ellenkezőleg, hálásan, és aztán ügetett velünk tovább, mint a többi utcai kutyák, a mi drága, szigorú Apánk.

Hát így lettem nagylány.

 

ANYÁDNAK RENDÜLETLENÜL!

http://szomjasoazis.nolblog.hu/archives/2011/04/27/ANYADNAK_RENDULETLENUL/

 

Miről szól a Dzsungel a szívben és

A szív kutyája?

http://dzsungelaszivben.blog.hu/2010/10/25/mirol_szol_a_dzsungel_a_szivben_es_a_sziv_kutyaja_3

 

A szív kutyája - Dzsungel a szívben:

Szerzők fotói:

http://dzsungelaszivben.blog.hu/2011/01/29/a_sziv_kutyai_bemutatkoznak_szerzok

 

Szomjas nők dedikálnak a Vörösmarty téren

 A SZÍVKUTYÁJA TARTALOMJEGYZÉKE

http://mindenamino.blog.hu/2011/02/18/dzsungel_a_szivben_tartalomjegyzeke

 

DZSUNGEL A SZÍVBEN TARTALOMJEGYZÉKE

http://mindenamino.blog.hu/2011/02/18/dzsungel_a_szivben_tartalomjegyzeke

 

HAJÓS ANDRÁS FELTÁMADT! GYŐZTEK A DEFIBRILLÁTOROK

http://szomjasoazis.nolblog.hu/archives/2011/04/30/Hajos_Andras_feltamadt_Gyoztek_a_defibrillatorok/

 

"JÖTT UTÁNAM MINT EGY SEBZETT BÖLÉNY"

http://szomjasoazis.nolblog.hu/archives/2011/05/17/JOTT_UTANAM_MINT_EGY_SEBZETT_BOLENY/

 

az antológiák hozzáférhetőek itt:

http://www.alexandra.hu

"A nagyfenekű nők iránt bizalmat lehet érezni"

- részletek Lovas Ildikó Feltámadás című írásából, mely megjelent A szív kutyája című antológiában, lányok és apák kapcsolatáról...

 

fotó: Szilágyi Lenke  http://www.panoramio.com/user/1049749

"Meg fog halni az apád, sajnos meg fog halni.

Mérhetetlenül fújt a szél a kórháznál.

Nem értem pontosan, mit jelent az, hogy meghalhat, hogy most, amikor fölmegyünk hozzá, búcsúzzunk el. Fogjuk a kezét és nézzük a néha kinyíló szemét, amivel nem ismer föl? A szemében csak az üresség, meglepődés, távolság, kérdések. Düh. Tépni kezdi magáról a drótokat, megpróbáljuk lefogni, a nővér szalad, a monitorok vibrálnak.

Anyám minden porcikájával jelen van. Én csak állok és hallgatom a szelet. Nincsen többet apám. Aki itt fekszik, attól most el kell búcsúznom.

Meg fog halni az apám. Ezt mondta a barátom, nincs segítség, kardinogén sokkba süllyedt, nem lehet visszahozni. Búcsúzzunk el tőle.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A nagyfenekű nők iránt bizalmat lehet érezni.

Szerinte ez alapigazság, csak az a baj, hogy amint elmúlik a vakszerelem, látni kezded, mekkora. Milyen óriási a feneke, és akkor hiába a bizalom, a biztonság. És az, hogy a kedvedben jár. Mert a kisfenekűek ezt nem teszik. Nem járnak a kedvedben, ellenkezőleg. Riszálnak a macskanadrágban, te meg ott döglesz meg a hátuk mögött. Kifolyik a szemed. Ráég a fenekükre. Ami nem lapos, hanem finoman, izmosan gömbölyödő. Amikor te voltál fiatal, akkor a laposabb volt a divat, mint a tiéd. Elméletileg neked is elég jó feneked van, csak laposabb az elvárhatónál. Viszont határozottan nem nagy, ezért is nem vagy kedveskedő. És mit mond erre öregapád?

         Fölmentünk az V. emeletre, beengedtek az intenzív osztályra, ahol feküdt, csoszogtunk anyámmal a zöld mamuszban, odacsoszogtunk az ágyához. Nem ismert föl bennünket, haldoklott, drótok és tűk fogságában. Mindenre emlékeztem, mesélte később, amikor a 27% épen maradt szívével újra elfoglalta a helyét az életünkben. Dehogy emlékszel, mondtam neki, akkor nem főznéd a pálinkát, nem nyírnál füvet, nem hadonásznál az orrom előtt, ha szerinted hülyeséget beszélek, hanem üldögélnél a teraszon, mint minden normális szívbajos és lassan lapozgatnád az újságot.

Mindenre emlékeztem, ismétli meg, Hazug Jancsira, a Ruzsicára, a tanyára, éreztem a feneked, ahogy kilóg a tenyeremből, mert olyan kis kövér voltál, és a fehérségre is emlékszem, akár egy alagút, de nem akartam menni, eszem ágában sem volt meghalni.

fotó: Szilágyi Lenke  http://www.panoramio.com/user/1049749

 

 

 

 

 

 

 

 

Tényleg mindenre emlékeztél? Még a lovakra is, amiket kihajtott a tanya udvarából? Négy éves volt és addig baszogatta őket, a benyűgözött lovakat, míg meg nem indultak, dobogott az udvar. Nem a tanya udvarából hajtottam ki őket, hanem vigyáztam rájuk, legeltettem őket és unatkoztam, hát addig csattogtattam az ostorral, míg el nem indultak.

Ha egyszer a lovak elindulnak!

A Hazug Jancsi fél napon át próbálta befogni őket, július volt, eszméletlen hőség, az árnyék sem mozdult, csak a por szállt, amikor hazaért, mintha néger lett volna, nem látszott a portól az arca. Az ostorral nem a lovat ütöd, csak a hang a lényeg, a zaj, amitől megijed. Persze ez hosszú nyelű ostor, nem olyan rövid, mint a kanászoké.

Mintha köpné a szót: kanász.

És emlékezett erre is, ott, a kórházi ágyon, előjött a lovak dobogása, a forróság, Kisradanovác, sőt, a világmindenség ura is. A világmindenségben a lovak központi szerepet játszanak, erről mit sem tudtam, míg el nem kezdett haldokolni, egészen addig csak a nők fontosságáról beszélt és arról, hogy lehettem volna fogorvos.

Másnap is fújt a szél, nyögtek a fák, nyögtek az emberek, csak gyalogoltunk az épület felé, úgy fog meghalni, hogy nem látta rajtam a boldogságot? Anyám nem válaszolt, ő fölöslegesen soha nem beszélt, ez azokban a napokban derült ki, addig akár azt is hihettük, nem jutott szóhoz tőlünk, a nagyhangú, hatokos társaságtól.

A kórház V. emeletén a csöndbe burkolózó folyosón nem várakoztunk. Türelmetlenül benyitottunk az intenzív osztályra, szemünk arra az ágyra tapadt, ahol előző nap apámat hagytuk, ismertem ezt az érzést, túl sokszor átéltem már, csak mindig anyámat kerestem és apám soha nem volt velem, csak az ereje. A nővér, a szoba úrnője mosolygott, akár egy győztes tábornok, nem lehet vele bírni, mondta.

Apámmal nem lehetett bírni. Le volt kötözve. Fáslival rögzítették az ágyhoz, testét csövek, drótok hálózták. Megkérdezte, mit is akarunk pontosan, ha nem fogjuk őt kioldozni. A nővér megtette, annak reményében, hogy vigyázunk rá, elbírunk vele. Első dolga volt kitépni a katéter csövét. Azt akarják, hogy ezen pisáljak.

Anyám megpróbálta irányítani a mozdulatait, ellökte a kezét és közölte, hogy a nővérrel töltötte az éjszakát. „Itt aludt mellettem az ágyon, nagyon jó illata volt. Ilyen szép nőt már rég láttam.”

Behúztam volna neki egyet, csak nem találtam a megfelelő helyet a sok drót meg tű között. Nem mertem anyámra nézni. Hova a picsába akartál menni? Mélységes megvetéssel nézett végig rajtam. Azt akarta az ágy, hogy meghaljak. Muszáj volt arrébb sétálnom. Szerencsére a nővér, az a gyönyörű vörös hajú, itt van? A kezével mutogatni, integetni kezdett. A nővér idefeküdt. Csodálatos éjszakám volt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Fölkelek, közölte, anyám megpróbálta visszatartani, lehetetlen volt, ahogy fölállt az ágyról, hogy anyám megigazítsa, fél kézzel apámat tartva, fél kézzel a lepedőt simogatva, én csak bámultam, lemeredtem, mint mindig, ha nem vagyok ura a helyzetnek, apámat nem zavarta a ruhátlanság, anyám egy másik lepedőt tekert köré, nem is tudtam, hogy legalább nyolc keze van, bár rájöhettem volna ennyi év alatt, és ekkor megláttam apám fenekét. Apám halálból visszatáncolt meztelen feneke volt előttem. Utáltam, gyűlöltem, meg tudtam volna verni, de csak néztem a fenekét, nem is tudtam, hogy ennyire izmos, szabályos, szép feneke van.

A fotelban üldögélve ki is mondtam: nem is tudtam, hogy apának ilyen szép feneke van. Anyám rettentően elcsodálkozott, hát persze, mondta. A feneke mindig is nagyon tetszett nekem. Eléggé lehetetlenül viselkedett, lehet, életben marad. Nyeltem a könnyem. Még szükségem van rá, mondta anyám. Nem is tudtam, hogy ennyire.

Arról a kis vörös ápolónőről, akivel együtt aludtál, mit tudnál nekünk mondani?

Mindenre emlékeztem, a tanyára, a lovakra, a Ruzsicára is. És a fehér fényre, de nem akartam menni. Nem miattatok, ti rendben vagytok, a gyerek leginkább, ugye, Tomikám? Elbírsz ezekkel a nőkkel? Másra tereled a szót? Dehogy terelem, majdnem meghaltam, amikor megláttam, már egy kicsit észen voltam, éhes is voltam, ár aludni még nem bírtam.

Azt tudjuk, mondtuk, végül is ebben rekordot állítottál fel, egy hónapig nem aludtál. Féltem, hogy nem ébredek fel.

Miért akartál meghalni, tán nem eseted a vörös? Nekem anyád az esetem, nem is kétséges, viszont annak a kis vörös ápolónőnek akkora feneke volt, de akkora, hogy majdnem szörnyethaltam.

A nagyfenekű nők iránt bizalmat lehet érezni, közölte a gyerek. Végül is nem árt, ha a közelben vannak nehéz pillanatokban. Jól mondod, Tomikám, megvan bennük a kímélet. De hát a nőktől nem a kíméletet várjuk. Arra gondoltam, vehetnénk egy lovat.

            Öntöttem anyámnak és magamnak egy pálinkát, nálunk a férfiak egy szeles, hideg februári nap óta nem isznak. De hova kötjük be? Kérdezte a gyerek. Tanyát is veszünk, majd anyád körbenéz.

           Istenem, mondta anyám, ha ezt megteszed, én elköltözök."

- részlet Lovas Ildikó Feltámadás című írásából mely megjelent A szív kutyája című antológiában,  lányok és apák kapcsolatáról...

 

A SZÍV KUTYÁJA TARTALOMJEGYZÉKE

http://mindenamino.blog.hu/2011/05/18/a_sziv_kutyaja_tartalomjegyzeke_2

DZSUNGEL A SZÍVBEN TARTALOMJEGYZÉKE

http://mindenamino.blog.hu/2011/02/18/dzsungel_a_szivben_tartalomjegyzeke

 

fotó: Szilágyi Lenke  http://www.panoramio.com/user/1049749

 

 

 

A szív kutyája - Dzsungel a szívben

szerzők fotói:

http://dzsungelaszivben.blog.hu/2011/01/29/a_sziv_kutyai_bemutatkoznak_szerzok

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"GYÖNYÖRŰ MELLEM VAN, HÍRES IS VAGYOK RÓLA"

- Babarczy Eszter

http://mindenamino.blog.hu/2011/06/22/gyonyoru_mellem_van_hires_is_vagyok_rola_babarczy_eszter

 

"NAGY VONALAKBAN A NŐI SZEXUALITÁSRÓL"

- Tóth Krisztina

http://mindenamino.blog.hu/2011/05/27/mit_csinal_toth_krisztina_a_magas_labdaval_kerdezi_brr

 

ANYÁDNAK RENDÜLETLENÜL!

http://mindenamino.blog.hu/2011/05/01/anyadnak_renduletlenul

 

Antológiáink hozzáférhetőek itt:

www.alexandra.hu

 

 

Miről szól a Dzsungel a szívben

és

A szív kutyája?

 

 

Az antológiákat megtalálod itt:

http://www.alexandra.hu/

 

A sziv Kutyája

http://bookline.hu/product/home!execute.action?_v=Forgacs_Zsuzsa_Bruria_szerk_A_sziv_kutyaja_Lanyok_es_apak_antologiaja&id=97984&tabname=konyv&type=22

 

DZSUNGEL A SZÍVBEN

 

http://bookline.hu/product/home!execute.action?_v=Forgacs_Zsuzsa_Bruria_szerk_Dzsungel_a_szivben_Lanyok_es_anyak_antologiaja&id=97982&trackingCode=RELATED&tabname=konyv&type=22

 

KÖSZÖNÖM TE DRÁGA JÓEMBER! - részlet Forgács Zsuzsa Bruria szövegéből, mely a Dzsungel a szívben című antológiában jelent meg. 

És beszélgetés Hajós Verával a CIVIL RÁDIÓN a DZSUNGEL A SZÍVBEN és A SZÍV KUTYÁJA című antológiákról, melyben lányok és anyák, lányok és apák történetei olvashatók.

 

 

Könyv és virág Anyák napjára!

 

 

Igen, Hajós András feltámadt, miután utolsó leheletével, lélekjelenlétének teljes fegyvertárával felszerelkezve könyveinkre mutatott, és azt pihegte, hogy… - de ne vágjunk a beteljesülés elejibe. 

fotó: Piszker Ági

 

Több hónapnyi üldözés skypon, hőlégballonon, és a nemzetközi teleport fülkék spiráljain át történő egyeztetés után, Hajós Andrást saját kérésére a pozsonyi úti Briósban csíptem fülön egy sonkás rántotta, és egy lazacos szendvics kíséretében. Csupán két kérdést kívántam feltenni neki: „Szív kutyája-e vagy?”, és „Van-e dzsungel a szívedben?”. A kettő között látszólag nincs összefüggés, de mi azért kerítettünk.

 

Az első kérdésre Hajós András nemes egyszerűséggel így felelt: „Igen”. Amire nem tudtam ragadozóként nem lecsapni: „Bővebben?”. Szerencsére Hajós András modortalanságomat nem vette magára, és a tőle megszokott lebilincselő stílusban így folytatta: „Nagyon sokáig én fogtam pórázon a szívemet, aztán elvadult, mert véres hússal etettem, és most szerintem ő húz engem csaholva, és én futok utána.”  „Csadorban?” - kérdeztem bután, mert otthon felejtettem a nagyothalló készülékem. Hajósnak persze vágott az esze mint a beretva: „Jó lenne, ha „csadorbant” mondtam volna, mert az rímelne, de a szívem nem jár csadorban, bár én néha szívesen járnék abban, jó lenne elbújva járni-kelni az emberek között, az „ismert ember” kapuzárási pánikja, és önértékelési zavarainak elfedése érdekében.”

 

Hajós András ezen a ponton még egy darabig eltűnődött azon, hogy apa és lánya esetében vajon ki kinek a kutyája és a szíve, és milyen furcsa, ha a lány felismeri magát az apjában, vagy ha az apa látja meg magát a lányában, és vajon ilyen esetekben milyen tanácsokat érdemes adni egymásnak, vagyis egyáltalán lehet-e tanácsot adni, de kielégítő választ nem találva visszatolatott a második kérdésünkhöz: „Van-e dzsungel a szívedben?”. Nos, ezt a kérdést Hajós András már nem pártolta annyira: „Szívemben csak konkrétumok vannak, amikhez viszont nincs password. A szívem a többiek számára felfedezetlen földrész, amelyet szeretném, ha soha senki nem találna meg. Ami pedig a többi dolgot illeti, tehát az anatómiát, úgyis, mint a pitvarok meg a billentyűk meg a vénák…” – na, és ekkor történt meg a baj, mert vizuális típus lévén, Hajós sajnos túlságosan is belegondolt a szívébe, annyira, hogy elsápadt, reggelinket lesöpörte az asztalról, melyre lélekszakadva ráfeküdt, és egyre gyengülő hangon kérte, hogy hozassunk azonnal egy defibrillátort.  Szerencsére lélekjelenléte arra is elegendő volt, hogy lássa, a nagyothalló készülékem még mindig nincs velem, úgyhogy könyveinkre mutatott, jelezve azok is megteszik, és reszkető kezekkel kérte, ne sajnáljam az áramot.

A kibontakozó eseményekről itt látható illusztrációt a reggelizőben tartózkodó, kitűnő reflexekkel rendelkező hét éves kislány készítette a mobiltelefonjával. A képen jól kivehető, hogy A szív kutyája és a Dzsungel a szívben köteteket (lányok és apák, lányok és anyák antológiája) Hajós mellkasára helyezve 6.7 erősségű földrengésnek megfelelő masszázslöketeket adtam szívének, melyek csodák csodájára használtak neki, a szívritmusa mosolyogva magára ismert, és helyreállt. Hajós ekkor hálából felült, és eldalolta nekünk legújabb költeményét, melyet mi közlünk először, ez a publikáció tehát a dal premierje is egyúttal:

 

„Tudod apának női vannak,

és ők is apák lányai,

a pasijaid mind végül

apák lesznek,

és ez az egész

szépen körbeér”

 

(Hegyi-Hajós)

helyszíni tudósítás: Forgács Zsuzsa Bruria

Minden mit A szív kutyájáról és a Dzsungel a szívbenről tudni kell:

http://dzsungelaszivben.blog.hu/

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

szövegrészletek

a Szomjas oázisból és az Éjszakai állatkertből,

http://mindenamino.blog.hu/

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

ANYÁDNAK RENDÜLETLENÜL!

"Olyan anyák is előfordulnak, akik szükség és ínség idején nem restellnek egy böllérrel hazaérkezni, hogy a nappaliban engedmények nélkül szúrjanak szíven egy disznót."

dzsungelaszivben.blog.hu/2011/05/18/anyadnak_renduletlenul_1#c13381644

 

 

A Szív kutyái és a Dzsungel a szívben szerzői

bemutatkoznak képben:

 

dzsungelaszivben.blog.hu/2010/09/30/a_sziv_kutyai_bemutatkoznak_szerzok

 

 és írásban:

http://dzsungelaszivben.blog.hu/2011/01/29/a_dzsungel_a_szivben_szerzoi_bemutatkoznak

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mit mondtak a Szomjas oázisról ők hatan?

 

Kepes, Makk, Vekerdy, Csányi, Hajós, "Esterházy"

 

http://szomjasoazis.blog.hu/2009/08/06/mit_mondtak_a_szomjas_oazisrol

Vissza a Szomjas oázisba!

 

http://szomjasoazis.blog.hu/

  

a szomjas oázis tartalomjegyzéke:

http://szomjasoazis.blog.hu/2007/07/19/a_szomjas_oazis_tartalomjegyzeke

 

 az Éjszakai állatkert szerzői és tartalomjegyzéke:

http://szomjasoazis.blog.hu/2007/06/16/ejszakai_allatkert_antologia_a_noi_szexualitasrol_a_kitakart_psyche_sorozat_elso_kotete_1 

Még több részlet a szerzőkről képben és szövegben itt: 

http://a-szomjas-oazis-szerzoi-bemutatkoznak.blog.hu/ 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az Éjszakai állatkert és Szomjas oázis a Kitakart Psyché sorozat első két kötete, melyben kortárs szerzők írnak a női testről és szexualitásról. A sorozat 3.4. kötete a lányok és anyák, lányok és apák kapcsolatáról szól.

  

Az antológiák hozzáférhetőek itt:

 

www.alexandra.hu

 

A SZÍV KUTYÁJA

http://bookline.hu/product/home!execute.action?_v=Forgacs_Zsuzsa_Bruria_szerk_A_sziv_kutyaja_Lanyok_es_apak_antologiaja&id=97984&tabname=konyv&type=22

 

DZSUNGEL A SZÍVBEN

http://bookline.hu/product/home!execute.action?_v=Forgacs_Zsuzsa_Bruria_szerk_Dzsungel_a_szivben_Lanyok_es_anyak_antologiaja&id=97982&trackingCode=RELATED&tabname=konyv&type=22

 

az antológiák anyaszerkesztője:

Forgács Zsuzsa Bruria

  

alkohol ajánló állat állatok állatvédelem álmok álom álomvilág art autó baba mama balaton bank barátok barátság bicikli biznisz blog boldogság bor budapest buli bulvár busz csajok család dal dalszöveg depresszió design diéta divat dvd edzés egészség egészséges életmód egyetem éjszaka élet életem életem nem mindennapjai életérzés életképek életmód életünkélet életmód ezotéria élet gondolat ébresztő közélet kritika megmondás tudomány vélemény élmény élmény beszámolók élmények ember én énblogépítészet építkezés érdekes érdekesség erotika érzéseim érzések esküvő étel ételek étterem ezotéria falusi turizmus fantasyférfi film filozófia foci fogyás fogyókúra fotoblog fotóblog fotók fotózás főzés game games gasztró gasztro gasztronómia gondolat gondolataim gondolatébresztő gondolatok grafika gyerek halál ház házasság hírek hit hitel hobbi hülyeség humor informatika ingatlan ingyen internet írás írások irodalom iskola isten japán játék játékok jog kaja kaland kép képek képregény   kert kommunikáció koncert konyha könyv konzol környezetvédelem közélet közlekedés közösség kreatív kritika külföld kult kultúra kutya lakberendezés lélek letöltés life linux london magyar magyarország manga marketing médiameg mondás meleg mese metal minden mindennapok mobil motor mozi music művészet napló nő novella nyelv oktatásonline marketing önmegvalósítás őszinte őszinteség ötletek otthon párkapcsolat party pasik pc pénz photo pina poén póker pop pornó pszichológia rádió rajz recept receptek regény reklám repülés retro rock rólam sci_fi sex sorozat sport szerelem szerepjáték szeretet abszurd színház szórakozás tánc tanulás társadalom tech terhesség természet történelem történet tudomány turizmus utazás vallás kerékpár  vélemény vers verseny vicc